Sebaj Haj - könyvélmény, ... mert szeretjük

Emlékeztek gyerekkorból arra a gyomorszorongató érzésre, ami zsizsegő kíváncsisággal párosul? 

Lócin nagyon sokszor érzékelem, amikor félelmetes mesét kér, hogy olvassak. Amiben sárkányok, "félelmetes" bácsi (pl magyar népmesék - Dió Dénes, Égig érő paszuly és társaik), farkas, tigris szerepel. Hiába ismeri a történetet, hiába tudja, hogy jó vége lesz, nagyra nőtt pupillával hallgatja, sőt figyel engem, ahogy elváltoztatott hangon és eltorzított arccal játszom a történettel. Látom az izgalmat rajta, le tudom tapogatni az egész testén a készenléti állapotot, amiben ül és figyel. Ha megkérdezem, hogy biztos ezt meséljük, nem fél? Neeeem, Ő bátor :)! És kéri sokadjára. Addig, amíg tart a feldolgozás folyamata, addig sokszor újra kéri. Vannak ilyen szakaszos favorit mesék. Ahogy nőnek egyre komolyabbak, és átalakulnak a rémisztő szereplők. De kellenek. És pont annyira képzeli el ijesztőnek és szorongatónak, amennyivel pont meg tud küzdeni. 

Ezt az érzést ismertem fel, és kerestem tovább, amikor megtudtam, hogy létezik egy olyan mesekönyv, hogy Sebaj Haj. Tóth Kata ráadásul szegről-végről ismerős. Debrecenben ki nem... ;-))? Rettentő kíváncsi voltam, miről szól. Pontosabban inkább arra, hogyan meséli el, teszi fogyaszthatóvá egy gyerek számára, hogy az anyukája (rákos) beteg. A könyv magja Nekem a legnagyobb "sárkányom". Annak esélye, lehetősége hogy egy anyáról egy betegség körbe tudja rágni a testet, és szó szerint az Angyal marad belőle, annyira szorító, annyira félelmetes, hogy olvasni-olvasni, felfogni, feldolgozni akartam/akarom. Hál' Istennek 37 éves fejjel sem kellett még közelről megismerkednem az "elengedés" fogalmával. A lehető legteljesebb családban élek, nagyszülők tekintetében is. Senkit nem kellett eleresztenem, ami viszont azzal jár, hogy nem is tudom, hogyan kell, és ez megijeszt. Hiába nincs aktualitása, és ne is legyen, engem szív minden ilyen, főként ha mese. Gyerekkorom kedvenc könyve is az Andersen volt. Nem gondolom, hogy egy gyerek ne hallhatna szomorú mesét, nem hiszek abban, hogy nincs szüksége "negatív" történetre. Én szerettem a megkönnyebbülést a Kis gyufaárus lány, az Ólom katona, a Gyerekbeszéd, a Pöttöm Panna után, hogy mennyire szerencse, hogy ez nem velem, velünk történik, pedig akár történhetne. Érzem a nyakamban a lüktetést, ha visszaemlékszem a Bambi bakalit lemezre, amit az anya tükörasztalkája alá bebújva hallgattam, mert ott volt az egyik hangfal. Megsirattam Bambi anyukáját, de újból akartam hallani a zenét, a lövést... Hogy ez nem mi vagyunk. 

Körülbelül ezzel az érzéssel kezdtem mesélni a fiúknak Kata könyvét, amihez a CS.A.K. egy NŐ? konferencián jutottam hozzá. És amikor elkezdtük, újabb meseélmény ugrott be. Molnár Ferenc, A kékszemű? Ez megvan? Rettenetesen szerettem azt is. Csak úgy mint az Andersen kötet, ez is Apa kicsi kori könyve volt. Annak a nyelvezete villant be a Sebaj Hajról.

Vasárnap úgy kezdtünk a meséléshez, hogy addigra pár nyomasztó függő dolgomat lezártam. Érezni akartam, hogy igazából mesélek. Ami nem rutin. Mert akadnak olyan késő esték, amikor az... Félve kezdtem bele, mert nem akartam előre beleolvasni. Mózi rendkívül érzékeny szociálisan, tőle nem tartottam, Lócika meg ha nem érti vagy nem tetszik egy mese, akkor játszik közben. Most nem. Figyeltek, kérdeztek. Én bennem pedig csak hízott-hízott egy fb vagy instagram színű és formájú szívecske karakter. Amit egyből meg is írtam Katának., hogy Jaaaaj...
Elolvastuk, és bátran kezdjetek bele Ti is. Még akkor is, ha úgy éreztétek elsőre, másodjára, hogy nincs szüksége egy gyereknek ilyen mesére, hogy az anyukája rákos beteg lesz, és kihullik a haja. Pont annyira derül ez ki fájdalmasan a 9 kis fejezeten keresztül, amennyire egy gyerek számára ki tud. A mesélő pedig érzi a sorok között a félelmet és a hálát. Néha olyan érzésem van (beljebb gondolva a történetbe), hogy kevés levegő jut a tüdőmbe, és szívnám át bőrön is. Ilyenkor nyit pár pólust Kata rajtunk néhány lufival, szénaboglyával és kiscicával :). A történet nem fájdalmas sirám, ami agyonnyomna egy gyereket. Feloldozás számukra, hogy nem ők tehetnek róla, hogy lehet róla beszélni, megbeszélni. Sőt. Együtt sokkal könnyebb. Annyira valóságos, amennyire egy felnőtt ember szégyelli megterhelőnek érezni az orvoshoz járást, a megváltozott szokásokat. Egy gyerek nem. Őszintén utálja! Nagyon tetszik a könyv mögül kikandikáló családi értékrend is, ami abszolút nem tudatos. Mosolyra húzó megkönnyebbülés egy-egy hétköznapi hasonlóságot felfedezni. Például a projektoros mesenézés ünnepszámba megy, amikor enni is lehet a szobában :D. 

Igazi csapatmunka. Az egyik legsürgetőbb kérdésem az volt Katához, hogy keresgélt illusztrátort, vagy ismerte Bencze Anitát és a stílusát? Mert annyira passzol a mese karakteréhez a grafika, hogy nem tudom különválasztani, és nem tudom melyik volt előbb. 

Telitalálat.