Próbálom magam körül rendezni az elmaradásokat, mint pl a bölcsis üzenő füzet, amit a nyár végi gondozó (néni) váltás után eléggé elhanyagoltunk. Most visszaolvastam a füzet tartalmát, és nagy kár volt... Tudom, hogy én ilyen vagyok, nem is kell megállítani, de annyira rettenetesen meg tud hatni valaminek a lezárása és annak elképzelése, hogy hol is kezdtük, milyen is volt akkor az élet, a helyzet, a gyerek, a személyiség, a körítés. Tök mindegy, hogy tudom, mi jön utána, tök mindegy, hogy mi volt előtte, tök mindegy, hogy tudom, hogy jó lesz, nem befolyásolja a torokszorító és felbugyogó belsőmet. Csak ez a fránya lezárás és elbúcsúzás, megköszönés ne lenne... Olyan nagyon megbíztam a bölcsiben, olyan jó helyen volt, olyan szépen belesimult a napjainkba, hogy látom lesznek itt még párás szemek az elkövetkező hónapokban. A szülésről és az újabb lépcsőfokról már ne is beszéljünk... Úgy érzem, hogy szó szerint lépcsőn mászok felfele a gyerekekkel és a családdal, nem szimplán egy emelkedőn. És ezekben az érzékelhető "töréspontokban" eszmélek, hogy nincs ráhatásom az időre. Különben is olyan tyúkanyó típus lettem (meg valójában voltam is), hogy hiába vágyom néha gyermektelen programra is, annyira tudnak hiányozni. Azt szeretem, ha minden családtag karnyújtásnyira van, ha melengethetem a szárnyaim alatt. Utána max kicsit besokallok :).
Na megyek, mert még lenne mit tevékenykedjek itthon. Holnap jön az oviba a Mikulás, ahova már Lócit is várják, megyünk is. Valszeg ezért, de még mindig megy a szobában a karattyolás, nem aludtak el, hiába tudtam 9 után kiosonni.
Sanyikám, megértelek.... én már most párásodok, ha arra gondolok, Bori el fog ballagni a bölcsiből.... Annyira cuki a pisilős sztori is :)
VálaszTörlés