Mama elvitte Mózit, hogy még egy utolsó szusszanásnyi gyermekmentes időm legyen a karácsonyi készülődésből. Olyat próbálnék csinálni, amit nem láthat. Lócika beszunyált, én meg elkezdtem kipakolni a táskát, amit a bölcsiből hazahoztunk. Két hét szünet következik, és utána már csak 3 hetet járunk :(. Az üzenőfüzetet direkt nem lapoztam fel bent, mert úgy szeretem itthon átolvasni. Mindig bekönnyesedik a szemem rajta. Olyan gondosan ír bele verset, éneket Márti néni, hogy mindig megpityergem kicsit. Szeptembertől írt egy összegzést Mózi napjairól, ragasztott képeket, levonót, formalyukasztós karácsonyfát, rajzolt stb. Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy máris le kell zárnunk valamit. Hogy Mózi épp három éves lesz, és már most ilyen korán megismeri a búcsúzást. Januárban vége a bölcsinek. És amilyen katonásan tudtam, hogy amint betölti a hármat oviba megy, úgy bizonytalanodok el egyre jobban. Tudom, hogy az ovi is jó lesz, csak ez a fránya elválás és lezárás, ballagás ne lenne. Mindig engem viselnek meg ezek jobban. Tudom, hogy Lóci is oda fog járni. De elsőként élem át ezt Mózival, és olyan széles-szájú-kisbéka érzés olvasni hogy nem csak én vagyok elájulva a fiamtól, hanem bent ugyanúgy leírják, hogy mennyire vidám, okos, fantasztikus emlékező tehetsége van, hogy rettentő figyelmes, energikus. Kéri Márti néniéket, hogy énekeljenek, ő meg táncoltatja a lányokat. Ha közben észre veszi, hogy pl Réka orra csorog, akkor szalad a zsebkendőért, megtörli az orrát, kidobja a zsepit, és visszamegy, megfogja Réka kezét, hogy: most már így tudunk táncolni...
Szívből remélem, hogy ez a töretlen jókedve, lendülete és empatikus készsége a kis zsebében vele marad mindig.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése